Letölthető katalógus

Megnyitotta: Kozák Csaba művészeti író Szabó Ildikó és az MFG diákjainak közreműködésével

Sirius Rádió – interjú Kozák Csabával

fotók – Kürti László

molnar_kiallitas_meghivo_konyvtar_2014

Otthon – Molnár István kiállítása

A ház, a lakás, az otthon: mind-mind más fogalmak, különböző jelentéstartalmakkal bírnak. A ház, a lakás egyidős az emberrel, hiszen az ember már az őskortól megpróbált berendezkedni a természetben. Felgallyazott a fák

lombkoronájába, megbújt villámsújtotta, repedt fák törzsében, barlangba menekült a veszélyek elől, sárból, ágakból, állati bőrből kunyhót, menedéket épített, később téglákból emelte lakhelyét. A ház, a lakás fogalmánál értékesebb, többet jelentő szó az otthon, mivel az melegséget, védettséget, biztonságot sugall. Nem véletlen, hogy a magyar nyelv ezt nagyon érzékletesen képes kifejezni: az ember hazatalál, otthonra lel. Molnár István festőművész otthonra lelt kertes házában, és otthonra lelt a festészetben. Ezt azért állíthatom, mert este még láthattam a művészt saját terepén, inspirációs forrásának helyszínén, azaz otthonában.                                                                                                    Tegnap és a mai nap délelőttjén megnéztem közel két tucatnyi művét, kis- és középméretű festményeit és fali objektjeit, melyeket 2007-től a mai napig datál, tehát az utolsó hét évből való válogatás látható a két teremben. A festő életrajzára nem térnék ki, hiszen az a falon látható, illetve, gondolom, hogy a jelen levők közül sokaknak barátja. A művész reprezentációs eszköztára változatos, hiszen van itt olaj, pasztell, farost, vászon, karton, talált tárgy, objet trouvé, applikáció, vegyes technika. Molnár színvilága hol visszafogott, pár pasztellre korlátozott, másutt sötétebb, amorf mezők jelennek meg a képtérben, döntő többségében viszont bátor, dübörgő a kolorítás. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy jó, ha egy festő nem fél a színektől.) A kivitelezés sokszor pasztózus, van ahol morzsás, szemcsés rétegeket hord fel az alapra, másutt különböző tárgyakat applikál a felületre, legyen az pénzérme, sütőpapír, tortalaphoz való mintázott papír tálca, az írógép,/számítógép klaviatúrájának billentyűi, mozaik lapocska, egy madár lexikonból kimásolt fekete-fehér rajzolata, akármi, amit a környezetében talál. A művész belakja az egész képfelületet, csak egyik munkáján villan ki a megdolgozatlan, fehér alap. Figuráit, állatábrázolásait, tárgyi motívumait elnagyolja, azok szándékoltan nincsenek teljesen kidolgozva, nem realisztikusan, hanem lazán, jelzésszerűen fest, ugyanakkor a részletek absztrakcióba hajlanak, nem tudjuk egyértelműen azonosítani az alap, a háttér fragmentumait. Igen expresszív, amit festői világa elénk tár. Az impresszionizmus divizionista, pointillista szellemében is tud dolgozni. A képfelületen pöttyök, apró ecsetvonások, másutt dinamikus csapások, pászmák jelennek meg gesztusok, körök, gömbök, pici, repetitív, geometrikus elemek társaságában. Tematikája kizárólagosan a címben jelzett „otthon” köré csoportosul, amit végtelen szeretettel képes ábrázolni. A művész nem affektál, nem keres különleges terepet festészetéhez, azt adja vissza, amit a saját környezetében lát. A nézőt beavatja mindennapjaiba, mikrovilágába, privát szférájába. A főszereplő általában az ember; a nő, a férfi, a gyerek, legyen az portré, büszt vagy egészalakos figura, álló, ülő, fekvő pozíciókban. Ugyanakkor lehet az a kedvenc háziállat, macskák szólóban vagy csoportban, vagy egy tárgy is, mondjuk az otthonában lógó csengettyűs csillár, vagy éppen Petőfi Sándor szobra. A történések, jelenetek teljesen hétköznapiak, mégis érdemesek a megjelenítésre. Nem szeretem a cím nélküli munkákat, a művész viszont jó címadó, szellemes, szimbolikával bíró és konkrét is tud lenni. Erre példák a „Valaki dobjon egy mentő labdát!”, ami egyrészt szimbolikus, másrészt konkrét, vagy a „Kiskunfélegyházi gyerekek megérintik Petőfit”, ami konkrét, hiszen a szobor körül csoportosuló bakfisok szó szerint megérintik a költő szobrát, ugyanakkor csavaros, hisz Petőfi művei azok, melyek megérintik az embereket.

A konkrétra pedig direkt példa a nemes egyszerűséggel közölt lakcím, azaz a Vakbottyán 14 vagy éppen a pontos műleírás, „Én, a macska és a bableves”. Ide tartozik az is, hogy háziállatai többször felmagasztosulnak, szinte fetisizálódnak. Az események pedig folyamatosan zajlanak, a jelenetek cserélődnek. A gömb-képek egyikén egy kisfiú nyújtózkodik a Nap, A Hold, a földgömb vagy éppen az aranylabda felé, míg az ezüst variánson egy kislány bíztatja háziállatait: Egyetek cicuskáim, igyatok madárkáim! A Nem vagyok itt képen egy figura arcát kitakarva rejtőzködik, szégyenkezik vagy fél-e, nem tudom, de ez a rejtőzködés és annak feloldása megjelenik az Ajtórés munkán, fali objekten, ahol, a nyílódó-csukódó táblák között megpillanthatunk egy figurát. Egy figura, hogy idézzem a címet, éppen otthon „tesz-vesz”, másutt a reggeli fényben megjelenik a függöny előtt vagy egy számítógépén dolgozik, miközben ezt a mindennapi jelenetet megvilágítja a „Laptop fénye, a gyertya melege, a tél hidege”. Kedvenc műveim strukturáltsága teljesen végletes, a kivitelezésük között pedig 7 év telt el. A legrégebbi mű a már említett Vakbottyán 14, ami a kertben, az udvarban egy romos falra utaló. A művész még be sem lakta új házát – ami csak később nemesedett otthonná –, ahol egy rogyadozó épület felülete megihlette. A sötétlő, fekete ablaknyílások ellenpontja a sárgás-pirosas-rózsás falrészlet, amin geometrikus osztások láthatók, miközben a spaletta besárgul, a szellőzőnyílás lilában tündököl, előtte pedig egy szárítókötél szeli át az udvart. A hangulat egyértelműen mediterrán, ez a mű akár a Velence melleti Muranoban vagy Buranoban is készülhetett volna. A másik igen kiváló mű az idei, a meghívón is szereplő „Igyátok”. Egy vörös, pöttyös asztalon egy fehér,

spirálba hajló körökkel díszitett edény látható, míg a főszereplő beleolvad a háttér sötétjébe. Viszont ebből a sejtelmes közegből nyúlik és nyílik ki két tenyér, ami egy lebegő kört ölel, illetve enged útjára. Középen pedig egy fekete-fehér madárka látható. Az igyátok-egyétek, a háziállatok szeretetére, azok gondoskodására való utaláson túl a képen egyértelműen jelen van valamiféle szakralitás, hiszen az öbölként kinyíló tenyerek egyszerre lehetnek a befogadás, az adás és az áldás gesztusai. Az érzelmes (de nem érzelgős!), hangulatokat rögzítő művekhez sorolható a kamara-teremben található „Vörös kép”, amin egy enteriőrben ülő figurát, asszonyát, szerelmét jeleníti meg, ahol káprázatos vörösek, pirosak, narancsok váltakoznak, miközben a domináló színek kontrapunktja a barnás-sárgás csíkozás. Tegnap jegyzetfüzetembe azt írta le, hogy „ez rendesen meg van festve!”. Ezzel a művel szemben található Molnár István művészetének egy ellenpólusa, a „Korok rétegződnek” fali objekt, ami gyakorlatilag két, porladó félben lévő zsalu. Ezekre a fatáblákra fest és egy számítógép betűit applikálja, miközben egy portré rajzolódik ki a diptichon két szárnyán. Ez viszont az a munka, ami kiránt az otthon idilljéből, mivel nem a harmóniára, hanem sokkal inkább figyelem felkeltésre, meghökkentésre,

a dolgok újragondolására és értelmezésére törekvő. Ragozhatnám még a műveket, de úgyis mindenkinek más-más lesz a kedvence és jobb, ha a szavakat a zene és a látvány találkozása váltja fel.

Kozák Csaba

Elhangzott Molnár István festőművész kiállításának megnyitóján 2014. október 14-én a Petőfi Sándor Városi Könyvtárban Kiskunfélegyházán.