Kovács Ágnes művészettörténész gondolatai a megnyitón:

Érezd magad otthon – olvasható a kiállítás meghívóján. De azért a könyvtárba jöttünk, nem a Vak Bottyán utcába. Mégis nagyon gyanús, hogy most vendégségben vagyunk Istvánnál. Ennek megfelelően egy kicsit kívülről (szép ruha) és belülről, a lelkünket is felkészítjük, mielőtt elindulunk. Szép ruha, várakozás, és egy kis feszengés, főleg, ha új helyre megyünk. Elég ritka az, hogy egy idegen, ismeretlen helyen, házban egyből otthonosan érezze magát az ember… Nagyban függ magától a háztól, de leginkább a házigazda személyétől, hiszen egy ház értelmezhető úgy is, mint a gazdáinak tükörképe. Hogy hogyan, mitől, kitől, miért és mikortól lesz a házból otthon, az szinte szakrális, de legalábbis metafizikus esemény, amely eldőlhet egy pillanat alatt, de telhet hosszú évekbe, mindenkinek teljesen egyedi és egyéni élménye – már ha van ilyen! Lehet csupán annyi is, hogy egyszerűen csak kialakul egy helyből, ahol sokáig élünk, de az is lehet, hogy hosszas és tudatos keresgélés után egyszer csak rátalálunk, ily módon a szerelem természetével is párhuzamba állítható.

A gyerekeknek az az otthonos, az a természetes, ami körülveszi, amibe belenő. Nem kérdőjelezi meg a környezetét, nem az otthonát méri a külvilághoz, hanem a külvilágot az otthonához. A felnőtt már kicsit máshogy viszonyul a környezetéhez, Istvánék– saját bevallása szerint – nem alkalmazkodnak, hanem alakítják a teret. Pedig azért valljuk be, ritkán vagyunk ilyen önreflexívek: otthon lenni természetes állapot, aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol, mondja Grecsó Krisztián.

Nem sok otthon-ábrázolással találkozunk a művészet történetében sem. Izgalmas megfigyelni, hogy a műterem-képeknek viszont se szeri-se száma: amelyen a művész konkrétan műtermét, vagy önmagát a modellel munka közben a műteremben ábrázolja, akár mint egy önarckép háttere jelenik meg a műterem – számos példával találkozunk az elmúlt öt évszázadból. Noha a műterem lehet az otthon része, mégis teljesen más az üzenete: elsősorban mint egyfajta festői attribútum jelenik meg ezeken a képeken, mint a hivatás megélésnek helye, mint munkahely, és nem pedig az élet megélésnek helye. Ahol egyébként az élet zajlik, azt kevesen mutatják meg. Kevesen vizsgálják és örökítik meg módszeresen a testük utáni legközvetlenebb épített teret, amely körbeveszi őket, az otthonukat. A sok németalföldi életkép közül például Vermeer van Delft kisszámú alkotása egy részén felismerjük ugyanazt a teret, amelybe a különböző alakokat, jeleneteket elhelyezi – minden bizonnyal az otthona lehetett. De mint otthon, nem reflektál rá, egyébként is a kép előterébe festett súlyos, félre hajtott drapériával a nézőt nem hívja be igazán, hanem voyeur, leselkedő szerepet szán neki – persze a barokk amúgy is szeret leselkedni. Van viszont a művészet történetében, aki ténylegesen behív az otthonába, és alaposan körbevezet, marasztal. Intimitás szempontjából Rippl-Rónait említhetjük családja ábrázolásának és a Róma-villa bel- és külterei kapcsán, intimitás ÉS módszeresség szempontjából pedig Váli Dezsőt, akinek műterme átlényegül egy szinte konceptuális térré, új univerzummá a vásznain. De nem szabad megfeledkezni a posztimpresszionista fenegyerek, Van Gogh tereiről sem, aki mindenhol kereste a saját, biztonságos kis zugát, ahova csak sodorta a szél. Kertelés nélkül, magától értetődően, sokszor fájdalmasan őszintén enged betekintést életének mozzanataiba a több változatban megfestett arles-i szobáján keresztül, vagy épp az elmegyógyintézetet ábrázoló képein. Ahogy Van Gogh tereiben is ott a narratíva, nála sokszor a dráma tapintható, úgy István otthon-képei is túllépnek egy térkonstrukció geometrikus, fotografikus stb. leképezésén, hanem behívnak, beszippantanak és mesélnek. Ez a bensőségesség és egyszerűség sugárzik az otthon-képek finom ecsetkezeléséből, lágy, pasztelles színharmóniáiból, a különleges, sokszor premier plán kivágatból. Azt mondja István, amit más titkol, esetleg szégyell, azt ő megmutatja, mert ez a munkája, ez a művész munkája. Intim, de nem idilli, nem szuperharmonikus, nem élére állított stb. ez az otthon, hanem valódi. Azt mondja, hogy az otthoni kellemetlenségek is hozzánk tartoznak, ő ezeket sem felejti el. Mindenkinek mást jelent az otthon, de István otthon-képei kapcsán olyan természetességgel, szépséggel, nyugodtsággal, családias atmoszférával, néhol esetlenséggel találkozunk, és persze a házigazda személye, amitől. akitől igazán otthon érezzük magunkat.A mögöttem látható A MI cirkuszunk című kép is ennek az otthonnak egy vetülete, és azt gondolom, álszentség lenne azt állítanunk, hogy néha mi nem szembesülünk hasonló helyzettel a saját otthonunkban.

De ezen a kiállításon – a három évvel ezelőttihez képest – másfajta, nem csak szigorúbb értelemben vett otthon-képekkel találkozunk.Ugyanis otthon alatt nemcsak épített tereket – zeg-zugokat – érthetünk, hanem valakit, akivel bárhol vagyunk, otthonosan, sőt otthon érezzük magunkat. Úgyhogy ez a kiállítás egy kibővített, tágabb értelmezésű otthon-kiállítás, mint a 2014-es. Különböző helyszínek, különböző élethelyzetek, de az origo mindig a múzsa, Mariann. Akinek a színe, „attribútuma” a zöld: ahol Mariann van, ott van zöld is, és fordítva is igaz, a zöld szín környékén megtaláljuk őt is. És ami három éve, csak megemlítésre került, mintegy mellékút – Kozák Csaba szövegéből idézek – a bátor, dübörgő kolorit, az az elmúlt időszak egyik fő csapásává vált. Van ugyan líra, térmeditáció, pasztellben tartott színtartomány, már-már absztrakt geometrikus-jellegű letisztultság, de több az epika – a történetmesélés – a hős, hősnő és a totemállataik életének bensőség mozzanatai, amibe beavatódunk mi is és magunkra ismerhetünk. Ahogy mi is utazunk hajnalban jóleső fáradtsággal valahonnan haza, vagy éppen álmosan nyitogatjuk a szemünket reggel a redőny nyílásain átszűrődő fényben hunyorogva, vagy csak egyszerűen otthon vagyunk. Mindez expresszív felület-játékkal, anyagszerűséggel, különböző rétegek egymásra hatásával, a dolgok, anyagok, minőségek, színek együttélésének lehetőségeivel, izgalmas képkivágatokkal, amelyeknek eredetvidéke a fotó.

István mesterének Tolvaly Ernőt tekinti, akinek három éve a Ludwig Múzeumbeli kiállításán olvashattuk a következő sorokat: „Bár több műfajban is alkotott, festményei mellett akciókat, fotókat, objekteket, installációkat is készített, ezek közös szellemi bázisa a képalkotás, a látvány, a szín, a tükröződés és az értékelés iránti folyamatos érdeklődés volt. Műfaji sokszínűsége híven tükrözi kíváncsi, kutató személyiségét és humorérzékét is.” Ezen jellegzetességek tükrében István méltó tanítványa mesterének.

István behív, körbekalauzol, közben persze – mint jó vendéglátó izgul, hogy jól érzed-e magad –, de különösebben nem kell marasztalnia, mert magunktól megtaláljuk a kedvenc helyünket, ahova feszengés nélkül leülünk. Érezzük is, ahogy a macskája körbeszimatol bennünket, meg ki-ki ízlése alapján már a szájában érezheti a limonádé, sör, bor és egy tartalmas beszélgetés ízét. Ezt kívánom most mindenkinek! Biztos vagyok benne, hogy a szép ruha, esetleges feszengés mellett néhány kedves szót, egy jó beszélgetést is hoztunk magunkkal, a vendéglátónknak ajándékba. A kiállítást ezennel megnyitom.