Interjú futós…

A festőművész futócipőt húzott egy őszinte képért

forrás: baon.hu
2017. március 14. 14:36 , Legutóbb frissítve: 2017. március 14. 17:00 Vajda Piroska
KISKUNFÉLEGYHÁZA | Molnár István kiskunfélegyházi festőművész egy kép kedvéért futotta le élete első 10 kilométerét.

Vallja: ha nincs mondanivaló, akkor csak egy üres kép készül. Idén ő kapta meg a debreceni kuratórium által odaítélt utolsó Holló László-díjat. Az elismerés kapcsán beszélgettünk Molnár Istvánnal.

Feloldódás 10 kilóméterben

 

– Hogy fogadta a Holló-díjat?
– Zavarban voltam. Nem vagyok egy gyűjtögető típus, főként, ha díjakról van szó. A népszerűség is szokatlan. Azért voltam zavarban az átadási ünnepségen, mert egy díjat illik megköszönni, közben örülni kell és büszkének lenni. És mindezt egyszerre. Ehhez nem vagyok hozzászokva.

 – Mit jelent önnek ez az elismerés?
– Sokféle díj van. Úgy érzem, hogy ez szakmailag teljesen helytálló, nem egy mondvacsinált valami. Ennek van alapja és múltja. A Holló-díj életben tartásához azonban összefogásra van szükség, ez komoly felelősséget ró ezentúl Félegyházára és rám is, habár már nem vagyok a Holló László Képzőművészkör vezetője, átadtam a stafétát Rátkai Zsuzsának és Török Tamásnak. Ahhoz, hogy valaki megkapjon egy ilyen díjat, sokat kell festeni, dolgozni, otthon, egyedül. Van egy tévhit az emberekben, hogy milyen jó a művészeknek, mert azt csinálják, amit szeretnek, de hogy ez milyen belső küzdelmeket jelent, azt már kevesen tudják. Nehéz megőrizni ennek az egésznek az őszinteségét.

– Ahhoz, hogy őszintén alkothasson, kell a biztos háttér, a biztos állás. Mivel foglalkozik a Kiskun Múzeumban?
– Kezdő restaurátor, kiállításrendező vagyok, most tanulom ezt a szakmát. Valahogy mindig úgy forgattam az életem, hogy a művészettől soha ne távolodjak el. Nagyon élvezem a kétkezi munkát, és mire egy kiállítás elkészül, sok-sok új ismerettel gazdagodok. Az állandó kiállítások karbantartása is nagyon szép feladat, de az időszaki, művészeti kiállításokat kedvelem a legjobban. Nagyon örülök, ha új embereket, új műfajokat ismertethetek meg a félegyházi közönséggel, mert ha újat tanul a látogató, kinyílik előtte a világ. Itt egy kicsit a pedagógusi munkám is folytatódik. Most benne vagyunk egy nagy munkában. Teljesen felforgattuk a Petőfi Emlékház kiállítóterét. Újratervezzük az állandó kiállítást a mai kor szellemében, a mai fiataloknak.

– Gyakran láthatjuk fotózni is.
– Tanultam az egyetemen, de a fotózás csak hobbi, szeretek kísérletezgetni. Ugyanakkor szerves része a képalkotásnak. Nagyon szeretek festeni műtermi körülmények között, ám amikor jövök-megyek az országban, mindig nálam van a fényképezőgép, hogy megörökítsem, amit szépnek látok. Az alkotás egyéni belső folyamat, ott derül ki, hogy mennyire tudsz koncentrálni egy témára. Ehhez sokat kell gondolkodni. Én többet gondolkodok és kevesebbet alkotok.

– Saját tapasztalatait festi le?
– Nem tudok idegen dolgokról beszélni a képeimben, csak amit megéltem, átéltem. Nemrég volt egy pályázat, aminek az volt a címe, Sport a képzőművészetben. Mielőtt nekifogtam volna a képnek, elkezdtem futni, amit korábban nagyon utáltam. Utána festettem meg a Feloldódás tíz kilométerben című képet, amihez le kellett futnom életem első tíz kilométerét. Ki kellett fulladnom a pályán, hogy meg tudjam festeni az érzést. Mert ha nincs mondanivaló, akkor az csak egy üres kép. 

– Könnyen kiáll a közönség elé az alkotásaival?
– Vannak félbehagyott gondolataim. Van olyan kép, amelyet hónapokig festek, amely hónapok alatt érik meg. Van olyan képem, amelyet még senkinek sem mutattam meg. Amikor festek, teljesen kikapcsol az időérzékem. Képes vagyok órákig nézni a képet, barátkozni a színekkel, a foltokkal. Szeretek ezekkel játszani. Ilyenkor beszélgetek a képpel. Nekem a festővászon olyan, akár egy templom, ahová mindennap bemegyek.

– A kiállításokon láthatjuk, hogy mindig ugyanazokból áll a közönség. Ön szerint mi lehet ennek az érdektelenségnek az oka?
– Egy kiállítás nagyon személyfüggő, szűk kapcsolatokról van szó. Nem a művészet, hanem az alkotó miatt járnak kiállításra az emberek. Kevesen vannak azok, akik új dolgokat szeretnének megtanulni, megtapasztalni. Sokat gondolkodtam már azon, hogyan lehetne tágítani ezt a kört. Szerintem a mai oktatási rendszer a művészeti kultúrát nem támogatja kellően. Óraadóként szomorúan tapasztaltam a diákok érdektelenségét.

– Az alkotásban mennyire befolyásolja mindez?
– Néha elbizonytalanít, de ha már egy embernek tetszik a munkám, akkor ezt a vágyat ki tudom elégíteni. Érzem, hogy van értelme. A művész egy önálló ember, nem egy hobbista, nem egy hóbortos csodabogár, nem ingyenélő. Mégis a művésznek sokszor pejoratív értelmezése van. Egy kis városban, mint Félegyháza még nehezebb művészként megélni a hétköznapokat. Képzeljük el, milyen lenne az élet, ha nem lenne művészet. Húzzuk ki azokat a fogalmakat, látványokat, amit a művészek alkottak. Élhetetlen lenne minden. Mint a népmesében a sóra, a művészetre is ugyanolyan szükség van, mert a művészek az ember lelkével törődnek.

 

Leave a Comment

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.